Amit a papír(művészet) elbír

 Azon tűnődtem, – miközben a Bazilika felé sétáltam – hogy mennyire megváltozott itt az elmúlt években minden. A szürke, guanófoltos beton díszes térkőre cserélődött, ugyan henteregnek a lépcsőn fiatalok, de már turisták; sehol a gang, ami még egy évtizede is erre kóricált. Az emberek rohannak, megállnak, bámészkodnak, fotóznak… nyüzsögnek, mint a feltúrt hangyaboly. A mellékutcák egy része már egész kulturált. Rengeteg a terasz, hatalmas a zaj. A Bazilika is megváltozott. Ellentétben a múlttal, most sorok állnak a pénztárnál, és hömpölyög a tömeg. Van egy csomó program, ami az érdeklődést fenntartja.

film: Fátrai

 A bejárat előtt csinos információs lányok, akiknek bár fogalmuk sincs arról, hogy mi az a Planetbabel, amit emlegetek, de mosolyogva informálnak erről. A marcona biztonsági őr persze tudja, hogy van ilyen kiállítás, csak arról nem világosít fel senki, hogy akkor most lesz-e tárlatvezetés, vagy sem. Lassan beleunva a várakozásba, úgy döntök, akár lesz, akár nem, felmegyek a harmadikra, és megnézem magamnak, ami ott látható.

 Kicsit tanácstalanul indul a nézelődés, de az irányítás nélküli tapasztalatszerzésre mindenképpen jó, ha támogató kéz nélkül kóválygok a művek között. A fényviszonyok természetesek, az épp csak behulló napsugarak sejtelmessé teszik a kiállított műveket. Még nem üti le az árnyékokat a mesterséges fénynyaláb.

 A nyitó mű, Boros Mátyás  - Morzsák című alkotása a falra applikált geometrikus formák szétszórt – mint függőleges abroszon a kenyértörmelék - dararabjai, amik első ránézésre a felszínes esztétikumon túl kevéssé ragadják grabancon az elmét. Mátyás aztán némi támpontot ad. Egyenes út a „wow” érzés irányába. A széthordott építőelemek, a pusztulás, ellentétben a beépülés, új alkotóelemmé válás lehetőségével. A koncepció fergeteges. A felhasznált analóg technikán alapuló újságkivágások, és a digitálisan feldolgozott (Károly bibliából vett Bábel történet részletei), Google fordítóval különböző nyelvekre lefordított - vagy ferdített - szavak újra analóg formában, de színében kiemelt megjelentetése egyértelmű utalás a tér és idő állandóságának hiányára. A folyamatos változás, az eltűnés és újra, más értelemmel – talán teljesen más jelentéssel - felruházott felbukkanás, az örök kőrforgás az, amit ez a mű sugall.

 A kiállító tér kis csalódást okoz. A szikár beton, a lepukkant szerkezet lehangoló, irtózatosan meleg van, mégis az egész tér szinte felrobban a benne feszülő plusz töltéstől. 

 Kimondottan jól mutatnak a puritán környezetben Kerekes Gábor recycling art művei (Bábel 2.0, Léghajók). A léghajó kikötő, és körülötte a léghajók. A képregényszerű ábrázolás, a hihetetlen, és érthetetlen méretű állomás meseszerű környezetet teremt. Egy-egy mű olyan mértékben túlzsúfolt, információdömpinget önt a néző nyakába, hogy az idő válik a szűk keresztmetszetté. Nincs lehetőség a teljes befogadásra, csupán átsiklik a tekintet, mint a horizonton a színes gömb. A kikötő a maga monumentalitásával, és részletességével megdöbbentő, és ámulatba ejtő. A türelem, és a képzelőerő totemoszlopa. Sok száz szint, mind másmilyen, más alakokkal, és témával benépesítve. Önálló világ, egy Lilliput, ahol mi lehetünk Guliverek, és ebbe az apró társadalomba számolatlanul érkeznek a túlzsúfolt léghajók, kiokádva gyomruk terhét, a mérhetetlen embertömeget, a gomolygó, örvénylő húsfolyamot. A rengeteg kép, sajtódarabka, reklámrészlet, mind szemétdombról került újrahasznosításra, de ennek a szemétdombnak ettől még nem változik a mérete, sőt egyre növekszik.

 Ma, amikor mindenkinek ott lapul a zsebében egy okostelefon, egy digitális fényképezőgép, napról napra újratermelődik, hatványozódik a vizuális szeméthegy. Mindent meg akarunk örökíteni, mindennek a lenyomatára igényt tartunk, minden látvány sokszorozódik, és osztódik, közben elfeledkezünk arról, hogy körbenézve gyönyörködjünk a látványban, gyártjuk a fölösleges emlékképeket, gondolatfoszlányokat, amikre igazából senki sem figyel, senkit nem érdekel, csak egy pillanatot szán a „tetszik” kattintására. Átsiklik a mondanivaló felett, mint a horizont felett a színes léggömbök. A közösségi oldalak, a fájlmegosztók, a keresőmotorok, és blogok mind részei a virtuális légi-komp kikötőnek. A teteje a felhők közé vész, a közvetlen szomszédunkon kívül nem ismerünk mást, őt is csak látásból.

 Boros Mátyás – Babel Cloud egy reflexió a társadalom kényszerű, vagy vállalt vakságára és süketségére. A felrebbenő madárraj még a szellem szabad szárnyalását jelképezheti, a madarak fejére szorult nylonzacskó már a társadalom alkotta gátak, a szűk látótér, a kommunikáció becsődölése, és végül, a raj, a csoport széthullásának előre vetített disztopiája.

 Erre finoman reagál a Befejezetlen című alkotás, amely a társadalom által széles körben használt közösséget helyettesítő virtuális világ képeiből összeálló építmény, a zikkurat (mezopotámiai lépcsős templom), soha be nem fejeződő mű mondanivalójával. A sok különböző avatar egy tömegben arctalanná, személytelenné válik, és csupán massza, semmit mondó szájak és szemek sorozata. Egyszerű építőelemek egy olyan épületben, amely sosem készülhet el, vagy hamarabb omlik le saját súlya alatt, mintsem az utolsó elem a helyére kerülhetne.

 Az egész kiállítás a bábeli zűrzavar körül kering. Mindvégig megtartva a kritikus távolságot, hogy a szemlélőben ne tudjon tudatosulni egyértelműen, a mondandó negatív társadalomkritika-e, vagy a fejlődést elfogadó álláspont. A bábeli nyelvi katyvasz a mai társadalomban is megfigyelhető. A kommunikációs vákuum, az elszigeteltség, a „látom, hogy beszél, de nem értem mit mond” érzés, a társas magány szembehelyezkedik a lehetőségek végtelenségének súlyával küzdő zsenialitással.

Boros Mátyás és Kerekes Gábor Planetbabel című kiállítása 2016. szeptember 18-ig látogatható a Szent István Bazilika Lovagtermében. Kurátor: Telek-Nay Ágnes.

https://www.facebook.com/events/691576764339080/