A filmes világ sztárjai visszaélnek az esetlegesen megérdemelt ismertségükkel, és a bámészkodók bedőlnek ennek a trükknek. Azért, mert valakit ismerünk valamely művészeti ág képviselőjeként, még nem emeli pulpitusra egy másik alkotói folyamatban. A képernyőn szerzett respect nem váltható át sem énekhangra, sem képzőművészeti elismertségre... a legtöbb esetben.

Közhely, de talán igaz - a művészet kreativitással jár. Jó esetben. Hiszen ellenpéldából is akad annyi, hogy a Duna visszaindulna a medrében. Nem lesz mindenkiből reneszánsz ember, polihisztor, "uomo universale". Ma már egyre kevésbé. Az ismereteink határai egyre nagyobb felületen találkoznak az ismeretlennel. Nincs elme, mely befogadni képes lenne az irdatlan információ tömeget.

http://www.jerrysartarama.com/blog/top-20-celebrity-painters/

De az ember gyarló. Hiú, és - bármily furcsa - a legkevésbé sem hiszékeny. Ez a megállapítás különösen igaz az olyan narcisztikus vonásoktól sem mentes foglalkozásokra, mint a színészé. Nem hiszékeny, mert hiába mondja neki a környezete, hogy amit művel, az rettentő gyenge - de mindenesetre komikus - csak komolyan veszi magát, és feszít a vakuk össztüzében, büszkén, öntudatosan, dacosan. Nevetségesen.

A reneszánsz ember jellemzője a sokoldalúságra való törekvés. Néha annyira sokoldalú, hogy az már szinte gömb. Több alkotói folyamatban is kimagasló eredményekre a szerencsés egyed képes. De, ez a képesség nem önjelölés kérdése. A közönség véleménye mindenesetre számít, ha nem is ez, ami a legsúlyosabban esik a latba. Egyszerűen azért, mert a tág közönség műveltsége, ismeretanyaga - épp ennek okán - a  véleményének mélysége kérdéses. Az idolok iránt érzett érzelmek - legyen az imádat, vagy gyűlölet - erősen befolyásolhatják az értékítélet objektivitását. Hiszen objektív értékítélet - legalábbis a művészetek terén - nem is értelmezhető. A szakmailag releváns réteg jobb esetben hallgat, mert nem akarja minősíteni, azt, ami minősíthetetlen, rosszabb esetben meg együtt tapsikál a tudatlan tömeggel, mert az érdekek valahol összeérnek. A filmes világ sztárjai visszaélnek az esetlegesen megérdemelt ismertségükkel, és a bámészkodók bedőlnek ennek a trükknek. Azért, mert valakit ismerünk valamely művészeti ág képviselőjeként, még nem emeli pulpitusra egy másik alkotói folyamatban. A képernyőn szerzett respect nem váltható át sem énekhangra, sem képzőművészeti elismertségre... a legtöbb esetben.

Szép számmal akadnak a hollywood-i sztárvilág ismert alakjai között olyanok, akik elhiszik, és elhitetik magukról, hogy tehetségesek más művészeti ágakban. Pénz és népszerűség. Ez a kombináció pedig a mézes madzag a lemezkiadóknak, a galériáknak, bulvár médiának és ezzel együtt a közönségnek is. "Ami fénylik, és sárga, még nem biztos, hogy arany. Lehet az akár szar is." Tartja a régi mondás. Ez azonban nem biztos, hogy az eladás rovására megy.

A képzőművészet, ezen belül is a festészet, a mindennapok taposómalmából való kiszakadás, egyféle rekreációs folyamat, kikapcsolódás, feltöltődés, agyunk egyes részeinek pihentetése, miközben más részeket meg tornáztatunk. A filmvászon hőseinek csillogó világa egyrészt irigylésre méltó a külső szemlélő szemszögéből, másrészt borzasztó megterhelő lehet a benne élő számára. A kreatív kikapcsolódás lehet a szabadidő értelmes, és aktív eltöltésének módja, de nem kell feltétlenül a nagyvilág elé tárni az eredményt.

A teljesség igénye nélkül kezdjünk bele a méltatásba:

Sir Anthony Hopkins

Egyike azon színészóriásoknak, akiknek egy szemöldök rezdülése korszakalkotó alakítás, és magasabb színészi teljesítmény, mint más - akár Oszkár-díjjal jutalmazott társ - teljes életműve.

Mindez azonban nem tudja elfeledtetni azt, hogy a képei színvonalával nem sikerül átlépni a valódi képzőművészet képzeletbeli határát. Expresszionisztikus színvilága, csapongó ecsetkezelése, elsősorban az alapok ismeretének hiányából fakad, sem mint a tudatos képépítkezésből. A határokat úgy rúgja fel, hogy soha nem volt képes azokat betartani, lévén, nem ismerkedett meg azokkal. Ösztönös figurális ábrázolásmódja sokkal inkább az esetlegesség jegyeit mutatja, mint többlet mondanivaló hordozója lenne. Kívülálló számára esztétikai élménynek kevés, dekorációként is csak az alkotónak okozhat örömöt.

James Franco

Szín-, és ecset használata meglehetősen egyszerű, kiforratlan. A kövér állatokról készített képeiben sok eredetiség, humor található, kellő elszántsággal, akár közepes festő is lehet belőle. Jelenleg azonban, az előbb említett pozitívumok ellenére sem lép át a fényképek gyenge utánzásának próbálkozásain. Az eladási árak semmi esetre sem igazolják vissza a színvonalat. 

Jim Carrey

A gumiarcú, a maszk, az állati nyomozó. Félre vonult, és hosszú ideje kizárólag festészettel foglalkozik. Nagyszerű, ez már vagy az őrület, vagy bizonyos fokú elhivatottságot feltételez.

Egyes festményein az eredetiség, és az esztétika találkozik. A sorban ő az egyik, akinek alkotásai között élményszámba menőket is találhatunk. Olyan jelképeket épít be, melyeknek másodlagos mondanivalója mélyebb tartalmat ad az alkotásoknak (Prison of Becoming, Eva 2016). Ezeknél már a művészet ösvényeit tapodjuk. Sorstársai közül kiemeli az elmélyülés és a fókuszálás képessége. Szobrai külön említésre méltók. Ezzel együtt, vagy épp ezért ő sem kerüli el azt, a minden bájt nélkülöző naív festési módot, amely az önjelölt kiállítókra oly jellemző. Bár képei gondolatiságot sugallnak, kifejező eszközei szegényesek, alkotói kvalitásai hiányosságokkal küzdenek.

Johnny Depp

Már színészi teljesítménye is kérdőjeleket hagy maga után. Szerethető, és nevethető. Erős hullámverés jellemzi teljesítményét a szakmájában.

Képei gyenge fotó adaptációk. A külcsínre, a feltűnésre sokat adó jellem egy újabb kilengése. Nem több, mint a figyelem felkeltésének újsütetű eszköze. Pózőrködés, nem alkotás.

Lucy Liu

Megkockáztatható, hogy pályát tévesztett. :-)

Képeit nézve óhatatlanul felmerül a nézőben, hogy kezdetként az fordul az absztrakt irányába, aki olcsó sikerre vágyik, a nehezen értelmezhető, kusza alkotások mögé rejtve alkotói kvalitásainak hiányát. Ezek a geometrikus ábrázolások nem is mutatnak jól a portfólióban. Lucy Liu azonban megcsillantja tehetségét, a térbeli strukturális alkotások terén. A sokféle anyagból épített, nagyméretű alkotások nem hiányolják az egyedi látásmód, a széles spektrumú alkotói eszköztár adta szárnycsapásokat. Ezek a művek - kijelenthető - valódi alkotások, melyekben energia, tehetség és művészi gondolat egységbe manifesztálódik. A keleti stílusú erotikus ábrázolásai (Shunga) is érett művészt jeleznek, itt azonban nem szabad szem elől téveszteni a nagyfokú hasonlóságot, vagy az arra törekvést, a hasonló témájú japán ábrázolásokkal összevetve. Mind a mozdulatok, mind a témaválasztás, a pozitúrák megválasztása visszaköszön a 17. századi fametszetekről.

Sylvester Stallone

El kell ismerni, hogy Stallone a fiatalkori erotikus botlásai, és kezdeti filmjeiben mutatott sete-suta bukfencvetései után, meglett korára megtanult színészkedni, rendezni, forgatókönyvet írni. Az is bizonyos, hogy rendelkezik némi öniróniával - látva a Feláldozhatók részeit - és, úgy általában helyén kezeli a dolgokat. Lehet egyszerű reklámfogás, vagy image építés az a kijelentés, hogy tizenéves kora óta fest, és milyen remek, tehetséges fickó, csakhogy ez ebben a formában nem igaz. Már az is nagy teljesítmény, hogy színésszé vált, nem kellene erőltetnie a galériákban öltönyben izzadásos jeleneteket, mert nem sikerül hitelesen eljátszani, és nem is áll jól neki. Borzasztóan suta, egyszerű képi világa és eszközhasználata inkább mutat erős belső szorongásos tüneteket, mint bármiféle affinitást a képzőművészetek terén.

Természetesen a magyar rög is megtermeli a hasonlóan villanni vágyó egyedeit. Egyszerű kérdés, de természetesen nem könnyen válaszolható meg: Miért is hiszi azt magáról majd' minden "b", "c", "zs" kategóriás színész-izé, hogy azért, mert a Színművészetin, vagy a kitudja melyik szántóföldi tanodában kapott hangképzés óra többet adott neki annál, hogy a pályája során esetlegesen elé ugró táncos-komikus jelenet elmórikálásán túl bárminemű istenáldotta tálentummal rendelkezőnek érezze magát, és mindenáron lemezre kelljen kornyikálnia?! Ha lehet, akkor többre is? Eleve satnyán állunk színészekkel. Azt a mesterséget kellene tisztességgel megtanulni, mielőtt újabb kihívások felé törekszünk. Ripacsokból viszont hihetetlenül jól állunk, így aztán a kontárok gyülekezete magyarázat is lehet arra, hogy Mekk Elekék mindenbe belekapnak, hogy megélhetésük rendezett legyen, narcizmusuk kielégülhessen. Ugyanígy igaz ez a vászon előtt pipiskedők tucatjaira is. Az, hogy valaki szeret színes anyagokkal pepecselni, azzal síkfelületeket összekenni, még nem teszi művésszé. Ahogy a jogi doktor sem lesz osztályvezető főorvos, az egyik művészeti ág képviselője sem válik automatikusan a másik kiemelkedő művelőjévé. Így aztán a bemutatásuk, a körülöttük való táncikálás, és hajbókolás is felesleges, az amúgy is sérült önértékelésüket tesszük még romosabbá, a közönség becsapásáról már nem is beszélve.

A fenti agymenés zárásaként a kérdés megválaszolatlanul lóg a levegőben: Hogyan is alakulhat úgy a dolog, hogy a művészeti ágak közötti átmászkálás az egyik irányból támogatott, természetellenes hype-al körített rongyrázás, de grafikus, festő, szobrász alig-alig kap Holywood-i főszerepet?