2019. már 13.

Pulykatojás fejű angol hercegnő

írta: Fátrai
Pulykatojás fejű angol hercegnő

Vettünk egy Van Dyck festményt

A Magyar Szépművészeti Múzeum a Magyar állam támogatásával vett egy Van Dyck festményt. A minden bizonnyal akkor 9 éves Stuart Maria Henrietta hercegnőt ábrázoló festmény nem egy kimondott remekmű. 12 egy tucat. Ha lett volna abban az időben futószalag, bizonyosan arról esik le.

121364437-20190221

Hogy van-e örömre ok, avagy nincs, az olvasó döntse el maga. Bizonyos vélemények szerint minden remekmű, ami hazánkba kerül, örömre kellene, hogy okot adjon. Van Dyck festményével azonban van egy kis bibi. Egyszerűen bosszantó, vagy inkább bőszítő. A maga korában is giccsfestőnek – jó ez egy kissé erős, és a felindultság az oka – bérfestőnek számító Dyck festményét miért vette meg az állam? Tudjuk, a Szépművészeti. De lényegében egy múzeumnak nem nagyon van saját költőpénze, amit meg az állam ad neki, az meg közös. Szóval, miért pont ezt a képet tartották a szakemberek megvásárlásra érdemesnek? Miért most? Miért ennyiért? Mert, hogy baromi sokba’ van, azt mindenkinek látnia kell. Míg Munkácsy Golgotáján évekig ment a huzavona, a néhol nemtelen, erkölcstelen, gusztustalan cselszövés, a kutyagumi rágás, addig suttyomban megveszünk egy nem túl kvalitásos festményt, majdnem annyiért, mint amekkora összegről az előbbinél ment a zenebona.

A két festmény minőségét, kvalitását, értékét mindenesetre érdemes összevetni. Csak kutyaütőként, mert a hivatalosra az arra hivatott magas képzettségű szakemberek az illetékesek.

Látható, hogy nem ez a legvaskosabb kiadás az elmúlt évtizedben a múzeum életében, de vannak esetek, amikor megértőbb az ember. A Seuso kincsekért kifizetett mérhetetlen összeg… hmmm, jó legyen, elfogadható. A felbecsülhetetlen értékű gyűjtemény esetében elfogadható ez a felbecsülhető összeg, és magyar vonatkozása egyértelmű.

4,5 milliárdért egy Tiziano festmény Mária gyermekével és Szent Pállal, nem olcsó, de Tiziano azért nagyon nagy név, és a kép is páratlan. Ennek birtokosa méltán büszke a tulajdonosi mivoltára. Tiziano zsenialitása mindenesetre megkérdőjelezhetetlen, és megérdemel annyit, hogy remekművét itthon is láthassa az arra érdeklődést mutató réteg.

És itt jön a lényeg. Ahogy Munkácsy nem Tiziano, úgy Van Dyck soha nem lehetne Munkácsy. Nem érhet fel hozzá egy udvari piperkőc. Képei Munkácsi képei mellett olyanok, mint a kifestőkönyvek. Az egész életműve aprócska tojásfejű emberek, hatalmas túlcicomázott ruhahalmazban. Semmi önálló gondolat, csak a jól begyakorolt, eladható séma. Mindezt úgy kell elmondani, hogy tudva levő, hogy Munkácsi sem vetette meg a pénzt és a jólétet, és a Golgota is azért készült a tengeren túlra, mert ott lehetett a legjobban eladni.

Az egész vásárlás bűzlik. Már decemberben megtörtént a tranzakció, de csak most harsannak a harsonák az újságok lapjain, és a közmédiában, úgy, hogy a Golgota megszerzését két kurta mondattal intézte el a hivatalos hírügynökség. Az egésznek olyan érzete van, mint amikor megtaláljuk azt a bizonyos kutyagumit, és gyorsan rádobunk egy asztalkendőt. Úri világban ez így szokás?! A szag árulkodik, de nem lát senki semmit.

Nyilván kellemetlen fiaskó volt ez a Pákh ügy, és kellett egy asztalkendő. Mindössze 900 millió a két kép ára közötti különbség, még sincs felhördülés. Pedig akár lehetne is. A Munkácsi képnek, ha nem is sok, de legalább volt magyar vonatkozása. Bár nem is Magyarországra készült, de a trilógia részeként, figyelembe véve, hogy a sorozat két darabja már az állam birtokában volt, érthető, és támogatandó, hogy ez is megvásárlásra kerüljön. Így teljes a gyűjtemény. De a flamand festő Angliában, egy angol kislányról festett képét mi indokolja? A minősége bizonyosan nem. A legjobb minőségű darabok már ott lógnak a National Gallery falain. A Szépművészeti birtokában bizonyosan van még sok hasonló témájú mű… feltehetően annyi is akad, amivel a Duna elrekeszthető. Tehát a mindenképpen a bevásárló listára biggyesztése nem indokolható a világra szóló egyediségével.

És most jön a lélegeztető gépek számolásának ideje. Minden évben tucatszám jelennek meg magyar galériák árverésein értékesebbnél értékesebb, jelentős, magyar vonatkozású művek, ennek az árnak töredékéért. Sokkal inkább volna értelme, és indokoltsága ezeket itthon tartani, vagy legalább is a nagyközönség számára elérhetővé tenni. 2,1 milliárd forintból megszámolni is nehéz, hány kortárs művészt lehetne támogatni, terelgetni a nemzetközi hírnév felé, aminek sokkal több értelme volna, mint a lúdtojás fejű angol arisztokrácia portréinak begyűjtésének.

Az értetlen ábrázattal állás a mű előtt, nem indokolatlan. Persze, ha számolatlanul sok elkölteni való pénz áll a rendelkezésünkre, vegyünk Van Dyck-et, mert miért ne. Persze nincs így, és volna annak a pénznek jelen állás szerint sokkal jobb felhasználási területe is, csak olyanoknak kellene az elköltésen gondolkodni, akik értenek hozzá, tudják, minek mi az értéke… mondjuk hosszabb távon, és nem annak a vízfejnek kellene osztani az észt, ahol amúgy is kevés van.

Van egy Van Dyck-ünk örüljünk neki. És reméljük, a következő pár milliárd jobb helyre kerül, mindannyiunk megelégedését szolgálva.

Szólj hozzá

vélemény árverés galéria képek kiállítás alkotás művészet aukció festészet műtárgy műterem kálvária Kiállítás Művészet Szépművészeti Múzeum Érdekesség Golgota Munkácsy Mihály Pákh Imre Festmény művészet művészeti piac Munkácsy - Golgota Golgota botrány védetté nyilvánítás Van Dyck Stuart Maria Henrietta