Gaál Kata és a lerongyolódott rajztáblák találkozása, avagy, „mi lenne, ha én lennék ott?”, vagy a „velem is megtörténhet, ami vele megtörténik” górcső alatti boncolgatása.

Ott állok a kiállítótér közepén, és nézem a falakon a girbegurba fatáblákat, és a rajtuk megjelenő színes ábrákat. Értem is, meg nem is. De elhagyatottnak érzem magam, kell a segítség, amit a művész készséggel megad, ha nem is a képaláírásokkal, de személyes jelenlétével, és a mondanivaló kifejtésével, kézen fog és a helyes ösvény felé irányít. Alapesetben nem kedvelem, ha nem tudok a saját benyomásaimra hagyatkozni, és magyarázatra szorulnak a művek, de néha, annyira elkerülhetetlen, hogy a koncepció túlsúlyba kerül, ilyenkor ...