A XX. század csordulásig volt izmusokkal, stílusteremtőkkel, útkeresőkkel, irányzatokkal, és követőkkel. A fejlődés százada volt, a feltalálók, és újítások kora, mint ahogy tele volt szörnyűségekkel is, és újrakezdésekkel. Mindez rendkívül inspiráló táptalajt nyújtott az újat, a mást, a változást kereső alkotóknak, művészeknek (az évszázados akadémizmus kifáradni látszott, kifejezésmódja, szabályai túl merevek voltak, hogy az alkotók kifejezhessék kirobbanó érzelmeiket ezekkel az eszközökkel, támogatói, védelmezői elefántcsonttoronyba zárkózott, megcsontosodott rögeszméikkel birkóztak, nem véve észre, vagy tudomásul, hogy az idő halad, és ők maradnak…le). A rendkívüli sokszínűség áldásos és átkozott volta hamar megmutatta, hogy nem minden fenékig tejfel, az sem jó, ha tunyán másoljuk a megszokott kliséket, és megüli a gyomrunkat a túl sok lehetőség is, mint a zsíros falat.
A közönség már-már azt gondolhatta, túl van két világháborún, gazdasági válságokon, nagy felfedezéseken, a világ meghódításán, impresszionistákon, expresszionistákon, kubistákon, avantgarde-okon, fauves-okon… aztán a 60-as években mégis jött valami új, ami még ennél is nagyobb fricska volt, és igen sok ideget tépázott akkoriban.

Hozzátartozik a történethez az is, hogy ekkorra az európai művészeti hegemónia megtört, és a fő csapásvonal, a művészeti fókusz az Egyesült Államokba helyeződött át, a művészet itt hódított, és teljesedett ki, átvéve a meghatározó szerepet a hagyományos európai művészeti hagyományoktól. A jelentős, meghatározó irányzatok itt szökkentek szárba, indultak világokat hódítani, az absztrakt impresszionizmus, action paint, gesztus művészet, minimal art, pop art, hipperrealizmus.

A század végére a művészek mindent használtak már, nem volt olyan téma, anyag, gondolat, ami valamilyen formában nem került be a nemzetközi művészeti irányzatok valamelyikébe. A közönség meg hol fintorogva, haját tépve, hol őrjöngve zabálva vette tudomásul, hogy új világrend alakult…

Röviden pár szó a PopArt-ról, csak emlékeztetőül.
Adná magát a szemantikai logika, hogy a POP a populárisból ered, az ART-ot meg ugye nem kell magyarázni. De, mint mindennek, ennek a névadásnak is sokkal profánabb, és épp ezért kevésbé várt eredete van. Azt mondják, hogy az eredet Richard Hamilton: Tulajdonképpen mi az, ami otthonainkat ma oly mássá, oly vonzóvá teszi? 1956-os képénél keresendő. Az itt pucérkodó férfialak kezében látható poroló, vagy tollas ütőre (?) írt „POP” feliratot emelték át az újságírás zavarosába, és innen terjedte el, mint egy alkotói stílus megnevezése. A magam részéről, a később is igazolható, és értelmezhető magyarázatnál maradnék, populáris, hétköznapi tárgyak beemelése a művészet világába, az alkotás folyamatába.
Mint minden új stílus megjelenésénél, elterjedésénél, itt sem egyik pillanatról a másikra kezdett mindenki ebben az önkifejezési formavilágban gondolkozni, sok művész pályája kifutott a már ismert stílusában, voltak, akik csak belekóstoltak, és voltak magukat lelkesen a közepébe vetők szép számmal. Magát a stílust is rendkívül nehéz definiálni, annyira szerteágazó, több, párhuzamosan futó szálat kellene össze-, aztán szétgabalyítani, hogy maradjunk annál, nehéz pontosan megmondani, hol kezdődik, és hol ér véget a PopArt.
Az elnevezés az angol popular (népszerű) szó előtaggá zsugorodásával azért mindenképpen kapcsolatos, már amennyiben a korabeli művészet és a tömegkultúra közötti szakadékot áthidalni kívánó mozgalomról beszélünk. Célkitűzés a un. "magas művészet" (a hivatásos művészet, a szakmai elit által elfogadott formavilág) és a hétköznapok közötti falak lebontása. A hétköznapi tárgyak és jelenségek bevonása a műalkotásokba, mindezt közérthető, emészthető módon. Olykor kapcsolata a valóssággal meglehetősen hűvös, távolságtartó, és ez igaz a korábbi korok alkotásaira is. Szinte természetes, hogy gyakran csúszik át a konceptualitás területeire, ahol nem a mű, hanem annak jelentése fontos (elfogadható módon ez már sokak számára nehezen érthető, nem csoda, hogy komoly támadások érték, és érik ma is a tagokat és a műveket).

A művészet nem a kész mű, művészetnek a műig vezető utat tekinti, a felfedezés, a kísérlet, a próbálkozás: a folklór, elsősorban a nagyvárosi, a szubkultúrák, a reklámok, divatmagazinok prekoncepcionális fotográfiái, a semmitmondó képregények, egyszerű használati tárgyak, mind lehetnek az alkotás szerves részei, a kész mű alkotóelemei, vagy maguk válhatnak művé.

Tesznek az érzéki festéstőiségre, felrúgnak minden rendszert, szabályt, néha az öncélú polgárpukkasztás sem áll távol az alkotóktól. A festészet, a plasztika, a szobrászat összeolvad. Aki fest, az szobrot is készít, és akad, aki a szobrait festi ki, hogy új tartalmat adjon nekik. Az irónia, a szarkazmus, a világ-, és rendszerkritika jelentős eleme az irányzatnak, melyeket kegyetlen őszinteséggel tálalnak, és tolják a közönség képébe vigyorogva, mint egy gonosz bohóc, fülig festett vörös szájjal vigyorogva, de hideg csillanással a tekintetében.

A Ludwig múzeumban 2015. október 9-2016. január 3-ig látható Ludwig Goes Pop + The East Side Story című kiállítás Peter és Irene Ludwig által létrehozott gyűjteményből a PopArt korszakát mutatja be. A kiállított képek között megtalálhatók Jasper Johns, Roy Lichtenstein, Claes Oldenburg, Robert Rauschenberg, Andy Warhol, Tom Wesselmann és ismert, ikonikus művei, kevésbé ismert alkotók, mint Allan D'Arcangelo, Richard Lindner, és az európai irányzat képviselői Peter Blake, Richard Hamilton, David Hockney, Mimmo Rotella. A világon egyedülálló kiállítási anyagról van szó. Csupán a Ludwig múzeum anyaga elég ahhoz, hogy egy egész korszakot, a PopArt-ot egyben, egy egészkén tudja bemutatni.

A budapesti anyagot kiegészítik hazai, és kelet-európai művészek művei, így a teljes kiállítás csaknem 200 műből áll össze.
"A régió művészetének érdekessége, hogy egy-két kivételtől eltekintve olyan művészt nem találunk, aki kizárólag a pop artban tevékenykedett volna. E néhány példa közül kiemelkedik Dušan Otašević (Szerbia) vagy Boris Bućan (Horvátország). A jugoszláviai pop artra azonban jellemző egyfajta szürrealista hatás, ami a magyar művészetben inkább szürnaturalista keveredéssel jelenik meg például Konkoly Gyula vagy Lakner László festményein. A pop art másik határát épp a hiperrealizmus jelenti, mint ahogy Siskov Ludmil, Birkás Ákos, Marko Pogačnik vagy Claes Oldenburg munkáiban látjuk. A korszak egyik, az uralkodó művészetfogalom legradikálisabb felfogása alapján tevékenykedő Fluxus hatása is felbukkan a pop art alkotásokban (pl. Szentjóby Tamás). Bizonyos műveket pedig elsősorban a konceptuális művészet példáiként tartunk számon (pl. Július Koller, Sanja Iveković). Összességében elmondható, hogy a kelet-európai művészek munkái gyakran több irányzat határterületén jelennek meg.

A kiállításon számos ismert és kevésbé a köztudatban élő női művész munkáját láthatjuk (Vera Fischer, Miša Pengov, Milena Usenik, Sanja Iveković, Jana Želibská, Natalia LL, Keserü Ilona, stb.). Ez többek között azért is fontos, mert a pop art egyik közkedvelt megoldása a női test tömegmédiumokra jellemző, szexualizált ábrázolásmódjának átvétele volt, ugyanakkor nagyon kevés női művészt ismerünk, akinek a tevékenységét – részben vagy egészben – ebbe az irányzatba sorolhatjuk. Érdekes azonban, hogy ezek a női művészek maguk is gyakran ábrázoltak nőket, sokszor épp a tömegmédiumok által sugallt felfogás kritikáját adva.

Kiállító művészek: Altorjai Sándor (HU), Altorjay Gábor (HU), Bak Imre (HU), Juraj Bartusz (CS-SK), Birkás Ákos (HU), Peter Blake (GB), Boris Bućan (YU-HR), Csutoros Sándor (HU), Radomir Damnjan Damnjanović (YU-BIH), Allan D’Arcangelo (USA), Jim Dine (USA), Stano Filko (SK), Vera Fischer (YU-HR), Galántai György (HU), Tomislav Gotovac (YU-HR), Gulyás Gyula (HU), Gyémánt László (HU), Raymond Hains (F), Richard Hamilton (GB), Al Hansen (USA), David Hockney (GB), Hopp-Halász Károly (HU), Robert Indiana (USA), Sanja Iveković (YU-HR), Zmago Jeraj (YU-SLO), Boris Jesih (YU-SLO), Jasper Johns (USA), Dragoš Kalajić (YU-SRB), Keserü Ilona (HU), Kismányoki Károly (HU), Bĕla Kolářova (CS-CZ), Julius Koller (CS-SK), Konkoly Gyula (HU), Korniss Dezső (HU), Nikola Koydl (YU-HR), Körösényi Tamás (HU), Natalia LL (PL), Lakner László (HU-D), Jean-Jacques Lebel (F), Roy Lichtenstein (USA), Richard Lindner (D-USA), Janez Logar (YU-SLO), Juraj Meliš (CS-SK), Alex Mlynárčik (CS-SK), Claes Oldenburg (USA), Dušan Otašević (YU-SRB), Paizs László (HU), Neša Paripović (YU-SRB), Miša Pengov (YU-SLO), Pinczehelyi Sándor (HU), Marko Pogačnik (YU-SLO), Robert Rauschenberg (USA), Mimmo Rotella (I), Rudolf Sikora (CS-SK), Siskov Ludmil (HU), Leonid Šejka (YU-SRB), Szenes Zsuzsa (HU), Szentjóby Tamás (HU), Joe Tilson (GB), Tót Endre (HU-D), Milena Usenik (YU-SLO), Vilt Tibor (HU), Wolf Vostell (D), Andy Warhol (USA), Tom Wesselmann (USA), Jurry Zieliński (PL), Jana Želibská (CS-SK)"

Köszönet az szövegi alapanyagért, és a lehetőségért a Ludwig múzeumnak, a nagyszerű tárlatvezetésért pedig Popovics Viktóriának.