Ludwig Goes Pop + The East Side Story

A közönség már-már azt gondolhatta, túl van két világháborún, gazdasági válságokon, nagy felfedezéseken, a világ meghódításán, impresszionistákon, expresszionistákon, kubistákon, avantgarde-okon, fauves-okon… aztán a 60-as években mégis jött valami új, ami még ennél is nagyobb fricska volt, és igen sok ideget tépázott akkoriban.

Hozzátartozik a történethez az is, hogy ekkorra az európai művészeti hegemónia megtört, és a fő csapásvonal, a művészeti fókusz az Egyesült Államokba helyeződött át, a művészet itt hódított, és teljesedett ki, átvéve a meghatározó szerepet a hagyományos európai művészeti hagyományoktól. A jelentős, meghatározó irányzatok itt szökkentek szárba, indultak világokat hódítani, az absztrakt impresszionizmus, action paint, gesztus művészet, minimal art, pop art, hipperrealizmus.

A század végére a művészek mindent használtak már, nem volt olyan téma, anyag, gondolat, ami valamilyen formában nem került be a nemzetközi művészeti irányzatok valamelyikébe. A közönség meg hol fintorogva, haját tépve, hol őrjöngve zabálva vette tudomásul, hogy új világrend alakult…

Röviden pár szó a PopArt-ról, csak emlékeztetőül.
Adná magát a szemantikai logika, hogy a POP a populárisból ered, az ART-ot meg ugye nem kell magyarázni. De, mint mindennek, ennek a névadásnak is sokkal profánabb, és épp ezért kevésbé várt eredete van. Azt mondják, hogy az eredet Richard Hamilton: Tulajdonképpen mi az, ami otthonainkat ma oly mássá, oly vonzóvá teszi? 1956-os képénél keresendő. Az itt pucérkodó férfialak kezében látható poroló, vagy tollas ütőre (?) írt „POP” feliratot emelték át az újságírás zavarosába, és innen terjedte el, mint egy alkotói stílus megnevezése. A magam részéről, a később is igazolható, és értelmezhető magyarázatnál maradnék, populáris, hétköznapi tárgyak beemelése a művészet világába, az alkotás folyamatába.

Mint minden új stílus megjelenésénél, elterjedésénél, itt sem egyik pillanatról a másikra kezdett mindenki ebben az önkifejezési formavilágban gondolkozni, sok művész pályája kifutott a már ismert stílusában, voltak, akik csak belekóstoltak, és voltak magukat lelkesen a közepébe vetők szép számmal. Magát a stílust is rendkívül nehéz definiálni, annyira szerteágazó, több, párhuzamosan futó szálat kellene össze-, aztán szétgabalyítani, hogy maradjunk annál, nehéz pontosan megmondani, hol kezdődik, és hol ér véget a PopArt.
Az elnevezés az angol popular (népszerű) szó





A budapesti anyagot kiegészítik hazai, és kelet-európai művészek művei, így a teljes kiállítás csaknem 200 műből áll össze.
"A régió művészetének érdekessége, hogy egy-két kivételtől eltekintve olyan művészt nem találunk, aki kizárólag a pop artban tevékenykedett volna. E néhány példa közül kiemelkedik Dušan Otašević (Szerbia) vagy Boris Bućan (Horvátország). A jugoszláviai pop artra azonban jellemző egyfajta szürrealista hatás, ami a magyar művészetben inkább szürnaturalista keveredéssel jelenik meg például Konkoly Gyula vagy Lakner László festményein. A pop art másik határát épp a hiperrealizmus jelenti, mint ahogy Siskov Ludmil, Birkás Ákos, Marko Pogačnik vagy Claes Oldenburg munkáiban látjuk. A korszak egyik, az uralkodó művészetfogalom legradikálisabb felfogása alapján tevékenykedő Fluxus hatása is felbukkan a pop art alkotásokban (pl. Szentjóby Tamás). Bizonyos műveket pedig elsősorban a konceptuális művészet példáiként tartunk számon (pl. Július Koller, Sanja Iveković). Összességében elmondható, hogy a kelet-európai művészek munkái gyakran több irányzat határterületén jelennek meg.

A kiállításon számos ismert és kevésbé a köztudatban élő női művész munkáját láthatjuk (Vera Fischer, Miša Pengov, Milena Usenik, Sanja Iveković, Jana Želibská, Natalia LL, Keserü Ilona, stb.). Ez többek között azért is fontos, mert a pop art egyik közkedvelt megoldása a női test tömegmédiumokra jellemző, szexualizált ábrázolásmódjának átvétele volt, ugyanakkor nagyon kevés női művészt ismerünk, akinek a tevékenységét – részben vagy egészben – ebbe az irányzatba sorolhatjuk. Érdekes azonban, hogy ezek a női művészek maguk is gyakran ábrázoltak nőket, sokszor épp a tömegmédiumok által sugallt felfogás kritikáját adva.

Kiállító művészek: Altorjai Sándor (HU), Altorjay Gábor (HU), Bak Imre (HU), Juraj Bartusz (CS-SK), Birkás Ákos (HU), Peter Blake (GB), Boris Bućan (YU-HR), Csutoros Sándor (HU), Radomir Damnjan Damnjanović (YU-BIH), Allan D’Arcangelo (USA), Jim Dine (USA), Stano Filko (SK), Vera Fischer (YU-HR), Galántai György (HU), Tomislav Gotovac (YU-HR), Gulyás Gyula (HU), Gyémánt László (HU), Raymond Hains (F), Richard Hamilton (GB), Al Hansen (USA), David Hockney (GB), Hopp-Halász Károly (HU), Robert Indiana (USA), Sanja Iveković (YU-HR), Zmago Jeraj (YU-SLO), Boris Jesih (YU-SLO), Jasper Johns (USA), Dragoš Kalajić (YU-SRB), Keserü Ilona (HU), Kismányoki Károly (HU), Bĕla Kolářova (CS-CZ), Julius Koller (CS-SK), Konkoly Gyula (HU), Korniss Dezső (HU), Nikola Koydl (YU-HR), Körösényi Tamás (HU), Natalia LL (PL), Lakner László (HU-D), Jean-Jacques Lebel (F), Roy Lichtenstein (USA), Richard Lindner (D-USA), Janez Logar (YU-SLO), Juraj Meliš (CS-SK), Alex Mlynárčik (CS-SK), Claes Oldenburg (USA), Dušan Otašević (YU-SRB), Paizs László (HU), Neša Paripović (YU-SRB), Miša Pengov (YU-SLO), Pinczehelyi Sándor (HU), Marko Pogačnik (YU-SLO), Robert Rauschenberg (USA), Mimmo Rotella (I), Rudolf Sikora (CS-SK), Siskov Ludmil (HU), Leonid Šejka (YU-SRB), Szenes Zsuzsa (HU), Szentjóby Tamás (HU), Joe Tilson (GB), Tót Endre (HU-D), Milena Usenik (YU-SLO), Vilt Tibor (HU), Wolf Vostell (D), Andy Warhol (USA), Tom Wesselmann (USA), Jurry Zieliński (PL), Jana Želibská (CS-SK)"
Köszönet az szövegi alapanyagért, és a lehetőségért a Ludwig múzeumnak, a nagyszerű tárlatvezetésért pedig Popovics Viktóriának.