Elizabeth de Vaal festményei tájképek. A fák és növények metamorfózisát festi meg: burjánzó növekedést, mely egyszerre nyughatatlan és elidegenítő. Ez a fajta munkametódus részben magyarországi tartózkodásainak eredménye, ahol ő azt érzi: a növényi világból ősi erő árad.

Ellen Klijzing olyan objekteket készít, melyben a természeti és a technológiai világ lenyomatai ötvöződnek. Tárgyainak szépsége természetfeletti fejlődésre emlékeztet. A vitrinekben való bemutatás laboratóriumi körülmények hangulatát idézi meg, így a néző egyfajta tudományos kutatóként szemlélheti azokat.

Michiel van Bakel magát olyan szobrászként definiálja, akinek a kamera van a kezében. Az ő eszközei kamerák, szkennerek és képalkotó algoritmusok, melyek az érzékeinek meghosszabbításai. Szándéka szerint videóiban sűríti az időt és a teret. Szeretné felébreszteni bennünk a technológia, a transzcendens valóság és jövő iránti csodálatunkat.

Martinkó Márk videóiban a valódi, természeti képet már a rögzítés pillanatában manipulálja, torzítja a felvevő eszközzel. Hibaista csoport tagjaként a természetben lévő „hibákat” művészetébe is átörökíti.

Zagyvai Sári fotóiban az eredeti képek részleteit fraktálszerűen sokszorosítja, ezáltal hoz létre egy természetesnek ható, de mesterségesen „tökéletes”, ismétlődő elemekből álló látványt.

Környezetének csendes megfigyelője Takács Lídia, aki különböző médiumokon (fotó, videó, litográfia) keresztül veszi sorra az ember optimális helyét a természetben; vagy éppen mutat rá ironikusan annak hasztalan pusztítására.

Egy természeti forma leképezése Orosz Klára műtáj-műtárgya, mellyel a kiállítóteret és saját installációját is emberközelivé, érinthetővé teszi, ezáltal létrehozva egy fesztelen, közvetlen interakciót alkotás (kiállítás) és befogadó között.

Lukács Ildikó növénymunkái által valódi virágok kerülnek be a kiállítótérbe, melyek így egyfajta kanonizáció során műtárgyakká válnak.