Meglepő, de azt kell mondani, bármit tesz ez a kormány, vagy bármit tett eddig, egy jó pont biztosan felvezethető a leckekönyvükbe. Csak sikerült összehozni, hogy Munkácsy Mihály Trilógiájának mindhárom darabja magyar tulajdonba került. Együtt a három monumentális mű, és a miénk.

Kimondottan üdítő ezt kimondani, ámbátor enyhe ború a derűn az ezt megelőző tevékenység. Az az évekig tartó zsarolással, fenyegetőzéssel együtt járó izmozás, amit leműveltek, sem nem volt etikus, és mint a számok kegyetlen valósága mutatja értelme sem sok volt. Ahogy mondani szokták, csak a hülyék mennek elébe a pofonnak, úriember ilyet nem tesz.

Persze, érthető, ha az ember gyermeke a piaci kofa 250 forintért árult almáját szeretné 150-ért megvenni, de a lehajtott fejjel való elkullogás a végén meglehetősen viccesnek tekinthető, ha előtte még a mackó felső is lekerült a duzzadozó muszklikról.

Sajnálatos hozománya ennek az egész herce-hurcának, ahogy azt már 2016-ban írtuk a Lófej_a_golgota_alatt, majd 2018 elején a A_hatalmas_bak_lelove_kiteritve_fekszik cikkekben, hogy az ilyen típusú alkudozásnak, pláne, ha nem sikeresek, csak negatív hozománya lehet.

Az már az elején látható volt minden józanul gondolkodó művészetbarát számára, hogy Pákh Imre, a kép akkori tulajdonosa, nem most jött le a tapétáról. Dörzsölt üzletember, nem ijed meg az árnyékától, és jól bebiztosította magát nemzetközi szinten is a hiteles, többoldalú értékbecsléssel. Tehát engedni nem nagyon fog az árból, úgy meg aztán végképp nem, ha valóban volt, és miért ne lehetett volna, más vevőjelöltje is. Anyagi helyzete megengedhette a kivárást, az pedig, hogy a kormány ennyire kapart – nem feledve a gusztustalanság határait bőven átlépő, kézi vezérelt, majd elbukott védettségi oltalmat – a képért, sejthette, hogy előbb-utóbb beadják a derekukat. A tárgyaló felek közül egyedül őt lehet kompetensnek nevezni. A többiek azt gondolták, hogy amit erőből meg lehet oldani, azt meg kell oldani erőből.

Szomorú, de levonható a következtetés. Magyarországra épeszű műgyűjtő, magyar vonatkozású, kapcsolódású – akár csak részben is – műtárgyat csak rendkívül magas biztosíték fejében hoz. Miért? Mert. Mert nem szavatolható, hogy a magyar állam döntéshozói tanultak az esetből, és nem próbálkoznak meg újra egy ilyen jellegű akcióval. Másrészt az is kiderült, hogy a magyar kormány a homokozóban veszekedő gyerekek szintjére hullt, akik azon marakodnak, hogy kié is az egyébként Imike lapátja. Az enyém, nem az enyém, add ide, nem adom! Aztán Imike szépen odaballag az óvó nénihez, aki összeborzolja a szemöldökét, és máris megoldódik a helyzet, nincs vita. Imié a lapát, és az általa megigényelt rágógumigolyó mennyiségért hajlandó átruházni a tulajdonjogot.

Az külön sajnálatos, hogy a magyar média egyes résztvevői egy ilyen nemzeti jelentőségű eseményről csupán egy rövidke mondatban tudnak beszámolni. Most kellene szólni a fanfároknak, csattogni a lapockákra lappantott tenyereknek. Koccintani, és örömünnepet ülni. Nem kell itt búsongani. Ez a kiadás, bármennyi legyen is az a fránya vételár, mindenképpen megérte. Együtt örül ennek az ország apraja-nagyja. És itt az idő, hogy aki még nem látta együtt a remekműveket, felkerekedjen, és megtekintse azokat. Mindenképpen egy életre szóló élménnyel lesznek gazdagabbak.