PoP-os
Kiállítás a Latarkában
Művészek: Ádám Zoltán, Bajor Zita, Bánki Ákos, Biacsics Renáta, Bóbics Dia, Ezer Ákos, Gnandt Ferenc, Hack Ferenc, Herczeg László, Illyés Attila, Khoór Viola, Kiss Viktória, Knyihár Amarilla, Kolozsvári Vica, Korányi Barna, Korodi Luca, Kovács Kristóf, Lengyel András, Losonczy István, Menyhárt Norbert, Mothokgo Ronald, Nagy Zsófia Magdolna, Ódor Bence, Poroszlai Eszter, Ráskai Szabolcs, Sarkadi Péter, SILAGI, Szabó Barbara, Szerdi Gábor, Szentgróti Dávid, Tollas Erik, Tolvaly Ernő, Törteli Lilla, Veres Balázs, Zsinka Felicia
A Lengyel Intézet pincéjében, a Latarka galériában egy igen vegyes képet mutató, kissé zsúfolt, ám mindenképpen értékelendő céllal – kevéssé ismert művészek bemutatásának szándékával - létrejött kiállításon jártunk. Az, hogy a PopArt mögé bújva mindenféle lóg a falakon, épp nem olyan zavaró, az viszont, hogy a kapcsolat csekély a művek között, a dramaturgia hiányos, csupán a modernitás, és a koncepciózus látványelemek, amik a vékonyka összekötő zsinórt jelentik, annál inkább. Oké, van pár a PopArt műfajába tartozó alkotás is, ezek azonban remake hatású, copypaste ízű alkotások. Nincs bennük frissesség, sem önállóság.
Ahogy a megnyitón is elhangzott:
„Van-e annak bármiféle kuriozitása, ha egy bő fél évszázados stílustörténeti irányzatot idéz meg egy kiállítás?
Ha ebből az irányból aktualizáljuk jelen tárlatot, több mint elgondolkodtató, hogy a pop art vizuális kánonja milyen szinteken kapcsolódik a mindennapokhoz... Az itt látható művek hol szorosabban, hol igen áttételesen kapcsolódnak a pop art irányzatához… Más munkáknál ez az eljárásmód különböző stílusidézetek, kifejezésminták kapcsán ragadható meg: egyes képi elemek, szimbólumok kihangsúlyozásában, felnagyításában és emblematikus használatában. Ahol a téma sajátos képtörténeti utalást, asszociatív kapcsolatot jelent korabeli művekkel, stílusokkal. S akadnak képek, alkotók, ahol ez a kapcsolódás teljesen szubjektív, nehezen megragadható - ami a hasonló jellegű tárlatoknál teljesen természetes. Ez a kavalkád mindenképpen jót tesz a kiállításnak, hogy nem olyan szigorú, skrupulus kérdésként van jelen a felvetett probléma. Milyen kellemetlen is lenne megannyi Johns, Warhol, Lichtenstein vagy éppen Oldenburg, Hamilton és Indiana epigonnal találkozni.”
Aztán mégis Warhol utánérzés, vagy Duchamp ready-made-je a „Fürdőszobák Buddhája” néz ránk a falakról, hiába a magyarkodó Munkácsy feldolgozás, vagy a politikusnevek a piszoárban. Azon túl, hogy lesz, aki felhördül, nem sok új gondolattal lepnek meg.
A PopArt az 1950-es években indult hódítani, 1960-tól már Magyarországon is felfedezhető. Népszerűsége töretlen, követői szép számmal akadnak. Viszonylag egyszerű eszközökkel operáló műfaj, már mások által elkészített használati tárgyak új kontextusban, környezetéből kiemelve, eredeti funkciójától meghámozva való bemutatása az eredeti céltól rég eltávolodott. Csupán a meghökkentés, a polgárpukkasztás maradt. Sokszor átüt az indigó színe is egy-egy művön, ami nem tesz jót a stílus hírének. Sajnos a művészi eszközök használatának tudománya sem mindenütt tudja megugrani az elvárt szintet.
„Nem akarom, hogy a kép olyan legyen, amilyen nincs. Szerintem a kép valódibb, ha a valós világ részeiből készül.” (Robert Rauschenberg)
A kérdés elhangzott: Vajon el tudnánk-e képzelni a mai, kortárs vizuális kultúrát a PopArt nélkül? – szerintem nehezen – ha azt is hozzá vesszük, hogy lényegében a stílusirányzatok összemosódása, kontrasztvesztése miatt a mai modern művészi alkotások akár a PopArt-ba is illeszthetők, vagy legalábbis a „Populáris művészet”-hez (és itt a „popular” szó szerint értendő; népi, népszerű, érthető) kis erőszakkal hozzá-passzinthatók. A PopArt eredetileg ennél sokkal több, vagy inkább más volt, mint amit ezen a kiállításon a közönség láthat. Sok a konceptuális mű, a dadaista alkotás (tulajdonképpen az egész kiállítás, összességében, igen eklektikus képet mutat), jó, kicsit megerőszakolva, a popkultúra is megjelenik. A terek továbbra is szűkösek, a szemlélő nem tud eltávolodnia vizsgált műtől, és ezzel a „kilépéssel” mintegy messzebbről, az egészet áttekintve látni a műveket. A személyes térben való állandó forgalom megnehezíti a műélvezetet, amikor az aurát épp abuzálja az áramló tömeg.
A modern művészetekben épp az a szép, hogy messziről tudunk nekifutni, és van történelmi előzmény: ami egyrészt támpontot, mintegy rajtkövet biztosít a szemlélőnek, hogy tudja, honnan indult, és hova kell esetleg visszatérnie, ha úgy érzi, rossz az ösvény, amire tévedt. Másrészt a zsinórmérték is adott, hogy ne csak a szemünknek, és a rendelkezésünkre álló tudásnak higgyünk, legyen mihez igazítani az elvárásokat, és az értékítéletet.
Minden, fentebb taglalt, negatívnak ható vélemény ellenére a művek külön-külön szemlélve érdekesek (nem mind, de sok). Igazán izgalmas a sokszorosító technikát felhasználó "fűszeres" kép, mindjárt az első mű, ami valóban fűszerekből készült (illatos). A darts az ecsettel, a sarokba vizelő kutya, a totemoszlop, a szivacs-térkép. Vannak itt ötletek, és vannak ügyes kezű, éles szemű alkotók. Aki a kommerszből ki akar törni, és új, egzotikus ízeket kóstolna, annak ebben az étteremben a helye, de ne lepődjön meg, ha néha csíp a bors, vagy a chili.
Kiállítás megtekinthető augusztus 18-ig
Kurátorok: Tolvaly Orsolya, Ádám Zoltán, Bánki Ákos
