Pálfalusi Attila a második világháború utáni avantgard, konceptuális művészet egyik kevéssé ismert, azonban jelentős, arculatteremtő alakja. Tiszaszederkényből indult, élt a a Balaton partján, Leninváros közműiparánál dolgozott. Hosszú, majd három évtizedes hallgatás után a 90-es évek végén ismét nyilvánosság elé lépett. Az Iparterv csoport tagja, ahova Konkoly Gyula barátja révén került. Munkáit a Dokumentum 69-70 kiadvány jelenteti meg, és említi Klaus Groh antológiája az Aktuelle Kunst in Osteuropa, melynek jelentősége, hogy ilyen módon a nyugati művészvilág is értesülhetett az elzárt területeken zajló művészeti törekvésekről. Miközben Pálfalusit ismerik, elismerik nyugaton, a hazai művészeti élet, nem, vagy csak kevés figyelmet szentel neki. Alkotásaira jellemző a színes sávok, sűrű csíkozásos motívumok alkalmazása. Anyaghasználata a fától az acélig széles palettán mozog. Készít szobrokat, és hatalmas méretű festményeket.

Részlet a 2010-ben megjelent Szombathy Bálint könyvből:  Pálfalusi Attila nem az elszigeteltségből indult, nem volt társtalan, amikor festészetének és plasztikai opusának gyökereit elültette. Ott volt az "ipartervesek” között, a második világháború utáni magyar avantgárd törekvések letéteményeseinek egyikeként művei szerepeltek a Dokumentum 69–70 című kiadványban, sőt Klaus Groh korabeli átütő antológiájában, az Aktuelle Kunst in  Osteuropa-ban is, amely a nyugati világ felé először adott hírt a progresszív kelet-európai törekvésekről. Szakmai életrajzának központi mozzanata, hogy 1968-as első önálló kiállítását követően – leszámítva egy-két csoportos  kiállítást – csak harminc év elteltével, 1998-ban jelentkezett újra a nyilvánosság előtt. Harminc évig dolgozott megszállottként, már-már a vallásosság szintjére emelve a festést, anélkül, hogy különösebb belső indíttatást érzett volna a nyilvános megnyilatkozásra. Harminc év magány, önkéntes száműzetés – regénybe illő történet. (Részlet a tanulmányból)

Fotó, videó: Fátrai