De kezdjük az elején. Voltak a fentebb említett kellékek, eddig rendben. Voltak híres, és még híresebb danászok.  Sub Bass Monster hozta a kötelezőt, sőt egy kicsit többet is. Megmutatta, hogy ember tudott maradni. Lelkesen csoport fotóz az arra vágyókkal

lemegy pacsizni a közönség közé

 szórja a humorbonbont, irónia terén magát sem kíméli, kicsit fáradt a tekintete, valószínű nem ez az első hakni ezen a hétvégén. A vaker, amit veret, még mindig hitelesen szól, csak a tekintetében ne lenne az a szomorúság.

Ő tudja, mi az oka. A közönség vevő, megmozdulnak, és megy a „négy ütem”.

Közben a szét optikai-tuningolt utcai autók hangorkánnal kedveskednek a közönségnek, és iszonyatos füsttel. De… van, akit ez szédít, nem szabad alábecsülni ezt a szenvedélyt. Zacher dokiért azért nem kiálltunk.

Aztán futunk pár kört a driftelés szerelmesei kedvéért, amíg a motor, meg a gumik bírják. Jó muri ez, és látványos, kicsit lehetne több, de ilyesmiből az ember gyerekének soha nem elég.

Janicsák Vecától kicsit cidriztek a rendezők. No, nem, mint jelenségtől, attól, hogy tudja-e vállalni a fellépést. De a várt baba zeneszerető lehet, mert nyugodtan hallgatta végig anyukája pocakjában a produkciót. A színvonal pont, ahol a vonal meg van húzva… jó magasan.

És akkor térjünk rá egy svéd csavarral az est fénypontjára. De, mindent a maga helyén…

Tápióságról sokan azt sem tudják, eszik-e, vagy isszák. Jobb esetben a Tápió és vidéke eszébe jut, de, hogy ilyen névvel település létezik, kevesek ismerői. Kis falu. Csendes, rendes. Megbúvik a többi között, kicsit döcögősen, kicsit ráncosan, éldegél, hogy senkinek fel ne tűnjön. Gondoltam eddig.

Most történt valami. Adva van egy fiatal, friss szellemű, újító szándékú polgármesternő,

és egy csomó tenni akaró, lelkes lakos. Kell egy kérés, kellenek segítő kezek, és a szekér a domboldalon, ha egyszer megindul, nincs már erő, ami meg tudná állítani.

Rendezzünk István a királyt – szólt a kérés. Jól van – volt a válasz. És jött egy zenekar, hogy majd ők élőben tolják a Szörényi-Bródy rock and rollt. És a lelkesedés elragadott majd száz embert… egészen fel, a világot jelentő pallókig. Egy alig 3000 fős falu bő egy tizede nekilátott megforgatni a világot, rakodtak, rendeztek, szervezkedtek, adták, amit tudtak. A produkcióban részt vett a település apraja nagyja… szó szerint.

A festményei után vágyakozó tanárnő, mint Sarolt, és az épp csak tizenéves kislány, mint Koppány lánya, a rocker Koppány, és a roma származású István.

 És az énekkar, fiatalok, vének vegyesen. És nyomták, mint akiknek az élete múlik rajta. Elragadó, és megragadó volt az a tűz, ahogy nekiestek, ennek az amúgy nem könnyű darabnak. Komoly hangok, és színészi teljesítmények kellenek ide (annak idején nagyon magasra lett tolva az elvárás), és mindezt három hónap alatt, de összehozta ez a kis közösség. Ahol kevés volt már a hangterjedelem, használták a falzettet (ha kell, hát kell), vagy ellensúlyozta a beleélés,

a színészi teljesítmény. A zenekar hibátlanul játszott, a belépések pontosak voltak, a feszültségek, a kontrasztok jól értelmezhetőek. Nincs senki, akit ki kellene emelni. Ez az előadás így egyben, mindenkivel együtt volt teljes. Tiszteletet érdemel minden, a munkában részt vállaló, feladatának súlyától függetlenül, a kórus leghátsó emberétől a főszereplőkig, a táncosoktól a lovasokig. És a helyszín sem akármilyen.

Lehetnénk akár a Királydombon is, de nem ott vagyunk, csak az iskola évszázados gesztenyéi alatt. De ilyen helyszín sem lelhető minden bokor alján. A teljességhez minderre szükség volt. Sommás a kijelentés, de példát kell venni mindenkinek erről a teljesítményről, és megfövegelni az összefogás eme nagyszerűségét. A Tápióságiaknak azt üzenem, hogy emeljenek a lécen, mert még bírják, van ott még kraft, a többieknek meg itt a követendő példa, hát kövessék.

Kalap le, főhajtás.