Gaál Kata és a lerongyolódott rajztáblák találkozása, avagy, „mi lenne, ha én lennék ott?”, vagy a „velem is megtörténhet, ami vele megtörténik” górcső alatti boncolgatása.

Ott állok a kiállítótér közepén, és nézem a falakon a girbegurba fatáblákat, és a rajtuk megjelenő színes ábrákat. Értem is, meg nem is. De elhagyatottnak érzem magam, kell a segítség, amit a művész készséggel megad, ha nem is a képaláírásokkal, de személyes jelenlétével, és a mondanivaló kifejtésével, kézen fog és a helyes ösvény felé irányít. Alapesetben nem kedvelem, ha nem tudok a saját benyomásaimra hagyatkozni, és magyarázatra szorulnak a művek, de néha, annyira elkerülhetetlen, hogy a koncepció túlsúlyba kerül, ilyenkor szükséges némi eligazítás, mielőtt bemerészkedünk a fák közé.

Nem, nincs baj a művészi kifejező eszközökkel, sőt, tobzódnak az alkotások a különböző technikák kapcsolatától. Igazán eredeti a leselejtezett rajztáblák újrahasznosítása, a különböző elemek olykor térbeli kiterjesztése, az egyszerű, de célratörő formanyelv, a kollázs, a vésés, a festék együttes használata. Hiába a bonyolultnak tűnő képépítés, simán befogadható vizuális elemek kavalkádja, de mondandó nem jön le azonnal, valóban kell némi hátba lökdösés.

Gaál Kata finoman reagál a mai kor társadalmi problémáira, és a különböző civilizációk közötti feszültségekre, ellentmondásokra. Alapvetően a nőket helyezve a középpontba, teszi mérlegre a közösségi értékrendeket, vizsgálja a kialakuló előítéleteket, sablonizálódást, a vallási, szokásbeli különbözőségeket, és véletlenül, vagy készakarva az egyenlőségjelet is meghúzza.

A hagyományos szimbólumok megváltoztatják jelentésüket. Az európai festészetben alkalmazott függöny, lehulló lepel, fátyol a titokzatosságot, a sejtetést, az intim térbe való betekintést hivatott megjeleníteni évszázadok óta, míg ugyanezek a tárgyak távolabbi civilizációkban, más vallási, szokáskörnyezetben a tiltott zónát, a halálos bűnt, a végletes elzárkózást jelentik.

Mennyivel zordabb, vagy kegyetlenebb az a világ, melyben a nőknek teljesen el kell takarniuk magukat, csak kísérettel mehetnek az utcára, és a férfi a tejhatalmú úr, annál a rendszernél, ahol magukat civilizáltnak, felvilágosultnak tartó hímek képesek természetesnek tekinteni, hogy a nő csak eszköz? Pucér teste csak tárgy, a reklám tartozéka, legyen szó autószalonok bemutatóiról, vagy elektromos kütyükről. Bár a szerkezetnek semmi köze a női nemhez, mégis a szexualitással próbálnak operálni? Nem azonosan hímsovén-e a két rendszer, ha az utóbbi nem is olyan kirívóan kegyetlen, csupán sunyin, gyáván elnyomó?

Tabukat dönget a hagyományos muszlim női és a keresztény apácák viselete közötti analógia, ahogy a nyugati civilizáció betörése a szigorú rendszerek závárjába szorult arab világba a Coca-Cola reklámfelirattal, és a orrfricskával felérő FUCK YOU grafiti megjelenítésével.

Sokat mondó a sodrófára applikált diktátorfejek imamalmom szerű megjelenítése is. Pörgesse, aki meri, vagy az, aki akarja. A történelem így is túl gyakran ismétli önmagát.