460 cm magas, 712 cm széles bakot készül a Magyar állam lőni. Azt is ágyúval.

  A Munkácsy Mihály Trilógia Golgota című darabjának kálváriája az évek során minden művészet iránt érdeklődőhöz így, vagy úgy, eljutott. Olyan is tud valamit róla, aki egyébként nem műpártoló, nem jár múzeumba, mégis, a sajtó annyira tele van ezzel a hercehurcával, hogy valamilyen álláspontra már helyezkedett az is, akit egyébként nem nagyon érdekel a sorsa.

Golgota

 A Trilógia, mint ahogy azt a neve is mutatja, három műből – Krisztus Pilátus előtt (1881), Golgota (1884), Ecce homo (1896) – áll. A képeket, a művész, akkori „menedzsere” – Charles (Karl) Sedelmeyer - ötletét követve festette meg Párizsban, elsősorban az amerikai piacot becélozva, lévén, már a képek mérete is szűk keresztmetszet volt az akkori európai vásárlók lehetőségeihez mérve. Arról nem is beszélve, hogy az agilis Sedelmeyer jó érzékkel, és a nagy haszon reményével töltve az újvilág újgazdagjait próbálta meg trenírozni az európai művészek irányába. Mindezt meglehetős sikerrel tette.

Munkácsy Trilógia

 Sedelmeyer ötlete volt a képek vándorkiállításon való bemutatása is, – már a Goupil által visszautasított Milton képpel is ezt tette – úgyszintén némi anyagai ellentételezés reményében. A Krisztus Pilátus előtt megjárta Londont, Liverpoolt, Manchestert, ezek után érkezett Bécsbe. Az Osztrák-Magyar Monarchia fővárosába. Ebből az alkalomból Munkácsy, I. Ferenc Józseftől kitüntetést vehetett át. Innen került a kép a Műcsarnokba, és két hónap alatt 80 ezer látogatót vonzott. A Golgotát 1884-ben fejezte be. A budapesti bemutató egy hónapig tartott, 92 ezren látták a művet. Innen Brüsszel, Amszterdam, Berlin, Hamburg voltak a következő állomások, mindenhol hatalmas siker fogadta a képet. 1885-től Londonban, Leedsben, Manchesterben, Glasgowban mutatták be, aztán Amerikába vitték, ahol végül vevőre is talált mind a két festmény.

Krisztus a Pilátus előtt

 A héten hozott jogerős bírósági határozat nem meglepő ugyan, de mindenesetre egy, a nonszensz határait súrolóan immorális, és megdöbbentően rövidlátó és pökhendi döntést erősített meg, amennyiben jóváhagyta a Forster Központ, a Golgotára vonatkozó - kissé elhamarkodottnak tűnő, politikai erődemonstrációtól sem mentes - védettségi határozatát. Maga az eljárás is tragikomikus. És most hagyjuk, kinek, mi a véleménye a jelenlegi hatalom gyakorlati módszereiről – bár a kultúrpolitikai vonzatok miatt azért ez sem mellékes –, meg arról, hogy akar-e nyerészkedni az eladó, vagy sem, de az mégiscsak szembeötlő, hogy egy hosszú évek óta Magyarországon látható képet épp akkor kell gyorsított eljárásban védetté nyilvánítani, amikor az állam, mint vevő, nem ért egyet az eladó által meghatározott vételi árral. És annak érdekében – bevallva, vagy a nélkül – hogy a tulajdonos „jobb belátásra térjen, képes mintegy „zsarolás” gyanánt a kép kivitelét megtiltani, ezzel a tulajdonost nemzetközi jogainak gyakorlásában akadályozni. Az is érdekes, hogy az eljárás során több független szakértő, és a Kulturális Javak Bizottsága sem támogatta a védetté nyilvánítást. Aztán ez ripsz-ropsz megváltozott.

Ecce homo

 Bár az ügyről nyilatkozó nemzetközi jogászok álláspontja az, hogy az állam elbukná az esetleges pert az Európai Bíróság előtt, mégis folytatódik az izmozás. Az, hogy a Golgota Magyarországon tartása, illetve a tulajdonszerzés indokolt-e, nem kérdés. A mű művészettörténeti, nemzeti-kulturális szempontból igen jelentős alkotás, azonban a jelenleg gyakorolt módszer, hogy finom kifejezésnél maradjunk, nem az úriemberek szokásai közé sorolandó. A döntés súlyos, a távoli jövőbe mutató, igen kellemetlen előjelű üzenetet hordoz, ezzel együtt a következmények kiszámíthatatlanok. Azt sugallja, hogy nemzeti érdekre hivatkozva, bármely Magyarországra kölcsönzött, aztán "megkívánt" műtárgy visszatartható. Innen már csak egy aprócska lépés, hogy ez után mindenki meggondolja, hogy magyar kapcsolódású műveket, akár csak rövid időre is, Magyarországra mer-e hozni, illetve milyen biztosítékok mellett kockáztat. Hogy még kacifántosabb legyen az ügy, arról már nem is szólva, hogy egy esetlegesen elvesztett nemzetközi per folyományaként, a kártérítés akár meg is haladhatja azt az összeget, amin most birkózik a két fél.

 A védettség magyarázata közhelyes, és csúsztatásoktól sem mentes. A védetté nyilvánítás összes törvényi előírása nem teljesül, vagy legalábbis kérdéses. A kép nincs még 50 éve az országban, nemzeti érdekeltségre hivatkozni egy alig egy hónapos kiállítás kapcsán, ami ráadásul valójában csak egy állomása volt egy vándorkiállításnak, merészség. Az államformát ne is emlegessük.

 Azonban a nemzetközi piac szabályai szerint Pákh Imrének, mint tulajdonosnak joga van megmondani a tulajdona eladási árát (ez teljesen független attól, hogy nyerni akar az üzleten, vagy sem – látva a jelenlegi, állami műtárgyvásárlási szokásokat, abban sem lenne semmi meglepő), a vevőnek pedig lehetősége van azt elfogadni, visszautasítani, vagy megpróbálni alkudni belőle. Az azonban nem tartozik az alku folyamatába, amikor egy állam a hatalmával visszaélve akarja az általa megfizetni kívánt összeg elfogadására szorítani a műtárgy tulajdonosát. Ezt egy csizma alakú ország csücskénél lévő aprócska sziget lelkes aktivistái szokták gyakorolni, viszont ott sem alkunak hívják.

Visszautasíthatatlan ajánlatnak, és lófej jár vele.