A Magyar Nemzeti Galéria olyan, mint az „okos lány”. Hoz is meg nem is. Igazán odateszi magát ebben az évben, látványosabbnál látványosabb, és sikert sikerre halmozó kiállításokkal lepi meg a közönséget. Komoly sorok kígyóznak, és panaszra nem lehet ok. Látogatottság, bevétel csúcsokat dönget, a statisztikák az égbe szállnak, és lehet mellényt feszíteni, hogy a kultúra pártolása mindenek előtt. Meg lehet a színfalak mögé is nézni, mert be lehet látni ám, nem olyan jó a takarás.

Lehet ez akár a hattyúdal is - mielőtt kivágják az intézményt a várból - de jól szól, látványos, és elsőre fel sem tűnik, hogy pucér a király. Kicsit sablonos lett, kicsit unalmas, kicsit semmit mondó, de itt van, és a miénk. Nagy királyság. (Egyébként tényleg az, akár, ha két képet sikerült volna csak Modiglianitól hozni, azt is érdemes lenne megnézni.)

Ez idő szerint egy olasz és egy spanyol uralja a látnivalók palettáját. Picasso még egy hónapig lakó marad, míg a szomszéd szobába Modigliani is beköltözik. Ritka eset ez, hogy a két mestert együtt láthatjuk.

Az öt fő részre bontott installáció szép íven vezet végig a művész életútján, bár akadnak szürke foltok, és a kronológia szabályos vonaláról sem billennek le egy pillanatra sem a rendezők. Pont az hiányzik belőle, amitől megismerhető lenne a művész (A kapcsolati háló ugyan jól mutat a falon, csak a hitelessége, meg a valóságtartalma kérdőjeles. Ugyan, honnan az ismeret, amely más kiállítóknak, életrajzíróknak nem állhatott rendelkezésére, csak az MNG szervezőinek?)  Persze híres, ritka képek lógnak a falakon, de sok a mellébeszélés, és a lapítás. Hiányoznak a miértek, és a válaszok. Miért így, és miért ezt? Hiányzik a lélektani háttér, amiből nem szabadna kihagyni az árnyas oldalt sem, mert e nélkül az információ félinformáció, a megértés pedig félreértéssé válhat. Ám mindent csak szép sorban.

Az előtérbe lépve Jean Alexandre portréjával nézhetünk farkasszemet, a kép hátoldalán meg egy csinos pucér nővel. Míg a portré már árulkodóan suttog a leendő tehetség kibontakozásáról, az akt még a kezdeti útkeresés nyomait viseli. Meg a szerény anyagi körülményeket is, amennyiben a vásznat újra kellett felhasználni, nyilván egy pénzes megrendelés reményében (pedig annyira igyekeznek a rendezők a szegénységet a háttérbe szorítani, és elfeledtetni).

Ebben a térben szobraiból láthatunk ízelítőt, kortárs művekkel együtt. Jól felismerhető, hogy az ihletet óceániai, afrikai törzsi maszkok, ókori egyiptomi és kükladikus, görög alkotások adták. Az elnyújtott, sematizált arcok, az erőteljes, néhol durva megmunkálás már előre vetítik a majdani festészeti stílus ismérveit. Azonban ne feledjük el, hogy ezek a művek csupán pár év alkotásai. A művész nem marad a faragásnál, így a kiteljesedésről sem beszélhetünk. Megvillantja zsenijét, de ez csupán valóban villanás marad.

A faragással gyermekkori tüdőbaja miatt kell felhagynia. Egyrészt megerőltető foglalatosság, másrészt a por sem tesz jót, az amúgy is gyenge szervezetének. És az építkezésekről meglovasított alapanyaggal való szaladgálás is kényelmetlen lehetett.

1913-14-ben, a háború kezdetén Modigliani stílusa megváltozik. Míg korai művein a fauvizmus és a posztimpresszionizmus (néhol pointillizmus, primitívek, naiv művészetek) hatásait figyelhetjük meg erőteljes kontúrokkal, és bő tubusszínekkel, addig ebben az időben szobrászi tapasztalatait átültetve talál rá, az őt annyira jellemző, félreismerhetetlen stílusára, mely ezután csupán érik, nagyobb változáson már nem megy át. A művész ekkor még épp csak 30 éves. Ebben az útkereső időszakában, több stílusban is alkot egymással párhuzamosan. A pointilizmus és a kubizmus kimondottan felismerhetőek, bár egyik irányzat követője sem lesz végül. A tapasztaltakat azonban beépíti saját művészetébe.

A cím magáért beszél. Életművének jelentős hányadát teszi ki a rá annyira jellemző, márkajegyként felismerhető portrék hosszú sora. Kortársai, mecénásai, barátai, barátnői néznek le a falakról, fura, hosszú nyakkal, s üres tekintettel. Léopold Survage orosz származású festő portréján az egyik szemnek meg van festve a pupillája, a másiknak nem. Az indok, hogy az egyik szemével kifelé néz, a másikkal magába tekint. Lehet, hogy erre a műre ez a magyarázat akár igaznak bizonyulhat, azonban ezt a megrögzött pupilla nélküliséget inkább keressük a maszkok kivágott szemében, a görög szobrok pupillahiányában, vagy akár abban a kézenfekvő lehetőségben, hogy a műterem félhomályában csak a sötét szemgolyó látszódik, az elkülönülő szembogár már nem.

Itt is hiányérzet vág az ember arcába. Ugyan láthatunk pár grafikát, ám épp nem azokat, amik a tehetséget bizonyítanák, és kevés is a bemutatott darab. Fiatalkori alkotásait egy mondattal elintézik: Kevés, és az is szétszórva. Azaz, itt egy másik mondat is: Egy részét maga semmisítette meg. Miért is? Ami a falakon lóg, az kérdéseket szül. Miként is állt a rajzkészséggel ez az ember? A festményei persze jól mutatják, de ha már grafikákat is bemutatunk, pláne, ha gyengébben sikerülteket, akkor próbáljuk meg a helyükön kezelni, és nem a remekművekkel azonos szintre húzni azokat, mert nincsenek egy polcon.

A negyedik felvonás a Léopold Zborowszki mecénás és műkereskedő által finanszírozott és favorizált aktoknak van szentelve. Azt kell mondani, hogy megérkeztünk a kiállítás csúcspontjára. Itt valóban láthatunk olyan képet, amivel, nagy valószínűséggel élőben többé nem találkozhatunk (Fekvő akt kibontott hajjal – Oszaka városa vásárolta meg egy olyan múzeum részére, ami csak 2021-ben nyitja meg kapuit, és ezt a képet az elmúlt 27 évben mindössze 2 alkalommal kölcsönözték ki. A többi időt a raktárban töltötte.), és olyat is, amely meglehetősen magas áron, mintegy 50 milliárd forintért kerül egy kínai vevő magángyűjteményébe. Találkozhatunk azzal a képpel is, amelyet Picasso vásárolt meg, és őrzött haláláig (Ülő sötét hajú lány). Ebben a részben valóban szembesülhetünk azzal, hogy mitől volt ez a festő több, mint sok kortársa, itt már érett, kiérlelt, stabil szakmai alapokon nyugvó műveket láthatunk, mind a kolorit, mind az egyedi stílus tudatos alkotás eredménye, a véletlennek már csupán csekély érdem marad.

Zborowski Nizzába vitte a propagáltjait. Modiglianinak szüksége is volt a vidékre költözésre, erősödő tüdőbajára remélt gyógyírt. Hanyatt nem esett a táj szépségétől, ezzel együtt művein megjelenik Cézanne hatása. Művei itt is nagyrészt műteremben készülnek. Aztán elege lesz, és családját hátrahagyva visszatér Párizsba.

A kiállítás rendezői komoly erőfeszítéseket tesznek, hogy az olyan romantizáló jellemrajzokat, és legendáriumot megsemmisítsék, mint a nélkülöző, ne adj isten, nyomorgó művész, meg a rivalizáló, olykor harcias művészeti élet. Pedig egy komoly szenvedélybetegséggel, és halálos kórral küzdő, labilis idegrendszerű, rohamszerű hangulatváltozásokra hajlamos egyénnél nem szokatlan sem a nyomor, sem a szélsőséges viselkedés. Nem hiszem, hogy a szegények kórházában hal meg az, aki nem a nyomorba merülten élt, és, ismerve a művészvilág porcelán lelkületét, a gyűlölködés, és a kábult érzelmességből fakadó ajnározás is elfogadható. Nem kellene misztifikálni, elég csak a realitások talaján maradva a műveit szemlélni.

Természetesen a hamisítóknak kincsesbánya egy rejtélyes, sőt misztikus fiatalember, hiányos életművel, viszonylag egyszerű eszközökkel operáló művekkel. Persze egy rakás lelkes amatőrnek is életcél, hogy ő majd Modit fest, elég hozzá a hosszú nyak, a ferde fej, meg a vaksi szem. Hát nem elég.

Modigliani a maga nemében egyedülálló életművet alkotott. Előtte csak a részletek léteztek, ő az, aki összegyúrja a megfelelő alapanyagot. A recept viszont elvész, iskola nem születik.

fotók: Fátrai