„Valójában minden festmény metaforikus. Valami olyanra emlékeztet, amit már esetleg láthattunk, egy kulcs a képzeletünkhöz. Azoknak, akik azt hiszik, hogy a festmény csak önmaga, azoknak én épp az ellenkezőjét állítom. Egy kép konkrétsága, kézzelfoghatósága nem segíthet, de utalhat az asszociációk olyan világára, amely teljesen eltérhet attól a látványtól, mint amit nézünk”

A veszprémi Csikász Galériában láthatóak az amerikai kortárs alkotó munkái. Elsősorban filmrendezőként ismert (1996 - A grafiti királya; 2000 - Mielőtt leszáll az éj; 2007 - Frank Gehry vázlatai; 2007 - Szkafander és pillangó stb.), annak ellenére, hogy 1973-ban képzőművészeti diplomát szerzett a Houston-i Egyetemen.

/a képre kattintva megnyílik a képgaléria/

"Tanulmányait követően első képét az 1970-es évek végén készítette el, melynek címe Betegek és orvosok volt. A kép óriási visszhangot keltett különleges technikája miatt. (Falemezre ragasztott kerámiadarabokat, melyekre olajjal ráfestett.) Később ezekről a "tányérképekről" így nyilatkozott: " Annyi ideig beszéltek arról, hogy a festészet halott, hogy úgy gondoltam, itt az ideje elkezdeni festeni."

És itt el is jutottunk az ominózus kiállítás velejéig. Így nem kellene, sőt nem is szabadna elkezdeni képeket gyártani, még akkor sem, ha az embernek meg van a tudása (képzettsége) hozzá, az ihlet is homlokon csókolta, és időben sem szenved hiányt. Egyszerűen azért, mert a művészet, a művészi értékkel bíró tárgy nem úgy készül, hogy én most művészetet akarok gyártani, mert abból nagy a hiány. Ez így nem megy, mert... csak. Azok a képek, amiket a galéria falain látunk, technikailag (több-/sokrétegű grafikai  nyomatok) komoly technikai/technológiai tudásról tesznek bizonyságot, ám ezek sem nem jobbak, sem rosszabbak a már ismert, megálmodott, megalkotott kismillió grafikai illusztrációnál. Semmi olyan kiemelkedő eszmeiség, mondanivaló, többlet információ, hogy ne mondjuk egyediség nem árad belőle, amely magyarázatot adna a készítőjük ilyen szintű hypolásra. Ezek a képek jól kidolgozott, nagy technikai képzettséget, és a rengeteg réteg miatt, kitartást és nem utolsó sorban konok tudatosságot feltételeznek, de semmi olyat nem tartalmaznak, amit a nagy elődök még nem alkottak meg. Persze ettől még lehetne létjogosultságuk, ha nem lennének középszerűen semmitmondók. Az alkotó ezen úgy próbál változtatni - javítani? -, hogy a gesztusfestészetből merített véletlenszerűen elejtett pacákat fröcsköl, mit fröcsköl, borít, dönt, ömleszt az amúgy értékelhető képekre, így semmisítve meg a tartalmat, és nyomja le a felhasznált alapanyagok értéke alá az elkészült képek vizuális értékét. Nem, nem elég leborítani egy nyomatot vörös festékkel, ez nem művészet, még akkor sem, ha nagy tömegek hullahoppoznak előttük, ez barbárság, a szó valós értelmében.

Művein felfedezhetőek a gesztusfestészet már említett nyomai, egyes kritikusok szerint a neoexpresszionizmus is, ami a különösebb kapcsolat nélkül, kollázsszerűen elhelyezett figurák megjelenésében merül ki. A PopArt stílusjegyei azonban nem, mint önálló gondolatok, hanem az ismert, már látott klissék ismétlése, kopírozása.

A kiállítás erőssége a következetesség. Látszik, hogy a stílusát megtalálta a művész, még akkor is, ha ezt a stílust a 60-as években már kipipálták, ráadásul sokkal jobban.

A tárlat megtekintése kötél idegzetet, és elhivatottságot, vagy nagyfokú sznobságot, emészthetősége kimondottan kemény falú gyomrot igényel. A mondanivaló meg nem értése nem biztos, hogy a művészeti ismeretek hiányából adódik, sokkal inkább, a mondanivaló hiányából.

A falakon függő képek között bizton állítható, hogy vannak kevésbé kritikus művek is, de számuk elenyésző, az összbenyomáson nem változtat.

A vélemény szabad, az ízlésről meg fölösleges a szubjektivitásán túl bármit is feltételezni.